A Balaton számomra mindig a nyarat jelentette: strand, naplemente, lángosillat, zsibongás. Aztán idén télen eldöntöttem, hogy adok neki egy másik esélyt – két keréken, csendben, hidegben. Egy balatoni téli bringatúra régóta motoszkált a fejemben, és végül egy ködös januári reggelen a Balaton partján találtam magam, vastagon felöltözve, párás levegőt lélegezve, enyhén átfagyott ujjakkal, de izgatottan.
A déli parton indultam, a kerékpárút szinte teljesen üres volt. Nyáron itt kerülgetni kell a családokat, a görkorisokat, a bérelhető bringákat hajtó turistákat, most viszont csak a saját gumim surrogását hallottam az aszfalton. A tó felszíne szürke volt és mozdulatlan, a nádas jeges peremmel szegélyezve, a víz fölött lebegő párát pedig időnként szétfújta a metsző szél. Egészen más arcát mutatta a táj, mint amit megszoktam, és ez a kontraszt adott az egész túrának egy különleges, már-már meditatív hangulatot.
Ahogy haladtam, átgurultam néhány kihalt településen. A nyáron zsúfolt kikötők most üresen álltak, a büfék lehúzott redőnnyel várták a szezont, a mólók végén pedig csak a sirályok álldogáltak. Az egyik ilyen csendes pillanatban megálltam, letámasztottam a bringát, és csak néztem a vizet. A hideg ellenére nem éreztem kellemetlenséget, inkább egyfajta tiszta éberséget. Télen a Balaton nem akar megfelelni senkinek, nem szórakoztat, nem csábít programokkal. Egyszerűen csak van. És valahogy pont ez fogott meg.
A tekerés fizikailag is más élmény volt. A hideg levegő élesen csípte a tüdőmet az első kilométereken, de hamar bemelegedtem. A réteges öltözködés életmentőnek bizonyult, és külön örültem, hogy nem sajnáltam az időt a megfelelő kesztyű és sapka kiválasztására. A bringa stabilan futott a száraz, de helyenként deres aszfalton, bár néhány árnyékos szakaszon éreztem, hogy óvatosabban kell kanyarodnom. A téli túra sokkal inkább a tudatosságról szól, mint a tempóról. Nem hajtottam a kilométereket, inkább figyeltem a testem jelzéseire, a talajra, a szél irányára.
Az északi part felé közeledve a táj karaktere is megváltozott. A háttérben felsejlettek a tanúhegyek, a kopasz szőlőültetvények sorai pedig grafikus mintázatot rajzoltak a domboldalakra. A csend itt még sűrűbb volt, és ahogy felnéztem az egyik emelkedő tetején, hirtelen elfogott az a furcsa érzés, hogy mennyire kiváltságos helyzetben vagyok. Egy olyan vidéken tekerek, amit milliók ismernek és szeretnek, mégis most szinte teljesen egyedül élhetem meg.
Volt egy pillanat, amikor eleredt az apró, jeges eső. Nem tartott sokáig, inkább csak figyelmeztetés volt a téltől, hogy itt ő az úr. A kabátom kapucniját felhúztam a sisak alá, és mentem tovább. A vízcseppek apró kristályként ültek meg a kormányon, a nadrágom szárán, és bár a komfortérzetem csökkent, az élmény intenzitása nőtt. Ez már nem egy idilli kirándulás volt, hanem valódi kaland.
Amikor a túra végén visszanéztem a megtett szakaszra, nem a megtett kilométerekre voltam büszke, hanem arra a lelki útra, amit közben bejártam. A téli Balaton lelassított. Rávett, hogy ne csak áthaladjak rajta, hanem jelen legyek. Nyáron sokszor a programok, a találkozások, a zaj viszi a fókuszt, most viszont minden apró részlet hangsúlyt kapott: a jég roppanása a parton, a szél hangja a nádasban, a saját lélegzetem ritmusa.
Ez a túra ráébresztett arra is, hogy a komfortzónán kívül kezdődik az igazi élmény. Könnyű szeretni a Balatont, amikor süt a nap és 30 fok van. De télen, amikor csíp a szél és kihaltak az utcák, egészen más kapcsolat alakul ki köztem és a táj között. Intimebb, őszintébb, sallangmentesebb.
Amikor végül levettem a sisakot és beültem egy nyitva tartó kávézóba forró teát inni, az arcom még égett a hidegtől, a lábam kellemesen fáradt volt, és mély elégedettséget éreztem. Tudtam, hogy nem ez volt az utolsó téli balatoni bringázásom. A nyári Balatont bárki ismeri. A télit viszont meg kell keresni, ki kell érdemelni. És én most egy kicsit úgy érzem, hogy közelebb kerültem hozzá.